–Akkor most, légyszi, állj meg! – folytattam két perc döbbent csend után a megkezdett beszélgetést.

– Van valami gond? – nézett rám újra apa.

Hogy van-e valami gond? Csak gond van. Nem hiszem el, hogy nem látja a párhuzamot. Nem akarok Lilla nélkül, egyedül menni. Nem akarok megérkezéskor hányni a bejáratnál. Sőt, sehol és semmikor nem akarok nyilvánosan – meg nem nyilvánosan sem – hányni.

– Nincs – válaszoltam látszólag könnyedén –, csak kiszállok, és hazamegyek. Vonattal, és egyedül – tettem hozzá mindenre elszántan.

– Miért? – értetlenkedett tovább apa, én meg komolyan nem hittem a fülemnek. Tényleg magyaráznom kell? Ez utóbbi kérdést tettem fel neki is.

Nevetni kezdett, de azért láttam, hogy egy kicsit elvörösödött a nyaka.

– Ne izgulj – próbálta röhögcsélve menteni a helyzetet –, veled ilyen nem történhet.

Na, ez megnyugtató. És teljesen hihető is. De nem tudtam sokáig pufogni magamban, mert apa végre kipakolta az egész történetet.

Apám nem tizenöt éves volt, mint én, hanem hét. Nem akart úszótáborba jelentkezni, mert nem tudott úszni, és félt a víztől. A legjobb barátja, pontosabban a szülei legjobb barátjának a fia, Andriska, viszont nagy jövő elé néző úszópalánta volt – legalábbis a szülei szerint. Ők győzték meg a nagyiékat, hogy küldjék el apámat is a táborba, mert Andriska tavaly is volt, és nagyon élvezte. Namármost apámnak egy csepp kedve sem volt az egészhez, de valahogy ezt a nagyszüleim kifelejtették a számításból, így beíratták egy ottalvós táborba egy hétre, ők pedig foglaltak maguknak egy kétszemélyes utat. Andriska beteg lett, apám így egyedül ment végül abba a táborba, ahova egyáltalán nem kívánkozott. Ezért hányt a kapuban.

– És egyébként jó volt? – tettem fel a kérdést, miután végighallgattam.

– Egyébként jó – bólintott.

Csendben utaztunk pár percig, majd ismét szöget ütött valami a fejemben.

– Te nem tudsz úszni – állapítottam meg végül.

– Nem – ingatta a fejét vigyorogva. – Ahányszor a víz felé mentünk, állítólag zöldült az arcom. Így nem engedtek a medencébe.

– Akkor mit csináltál egy hétig? – értetlenkedtem.

– Barátokat szereztem, meg megismertem anyádat.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 7. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit