A város még éppen csak ébredezett, még nem indult be a reggeli forgalom, nem rostokoltunk a dugóban. Máskor az utcánkból kikanyarodni is egy élet, most két perc alatt már a körúton robogtunk. Nekinyomtam a homlokomat az üvegnek, és bambultam kifelé. Imádom a kora reggeleket, csak ne kellene olyan korán kelni miattuk! Ilyenkor mintha egy másik városba csöppennék, még mindenki félkómás, minden lassú, minden halkabb. Más színe van a levegőnek, és lassabban terjed a hang és a fény is. Még a fizika sincs teljesen ébren.

Szóval bámultam kifelé, apa már nem szentségelt, a villamos csengetett egy egész halkat, a motorok hangtompítóval mentek, én meg pislogtam kettőt, és hirtelen fákat és szántóföldeket láttam az épületek és a forgalom helyett. Apa volt olyan kedves, és felvilágosított, hogy elaludtam. Bár azt hiszem, erre előbb-utóbb magamtól is rájöttem volna. Kiropogtattam a nyakamat, majd az ujjaimat is. A szüleim ettől egyébként frászt kapnak – már az ujjropogtatástól –, de kivételesen apa nem szólt semmit. Kérdőn néztem rá, a szája szélén kis mosollyal, valahol máshol járt fejben. Mondjuk, ez nem volt túl megnyugtató annak fényében, hogy ő vezetett. Aztán rám pillantott, és beszélni kezdett.

– Mikor először mentem táborba – kezdte –, már a bejáratnál elhánytam magam.

Mi van? Most ezzel akar nekem kedvet csinálni? Vagy megnyugtatni? Egyik sem megy túl jól neki. Ha eddig nem izgultam volna, most már egészen biztos, hogy fogok. Öröklődhet a tábor kapujában hányás? Ha igen, remélem, átugrik egy generációt. Nagy nehezen kinyögtem egy „ahá”-t válaszként, majd vártam, hogy folytassa. De ő csak merengett tovább.

– Mert? – ez a fantasztikusan okos kérdés csúszott ki végül a számon.

– Mert mi? – kérdezett vissza apám. Most komolyan. Szívat engem? Nemsokára odaérünk, ő meg benyög egy ilyet, és úgy csinál, mintha minden oké volna?

– Úgy értem, miért hánytál? – próbáltam legalább én értelmesen kommunikálni.

– Ja – eszmélt fel –, mert a barátom mégsem jött el, én meg bepánikoltam.

Kösz szépen. Pszichológusnak kellett volna menned.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 6. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit