Zavartan elkaptam a tekintetem, de a kíváncsiságommal nem bírtam.

– Te ilyenekre emlékszel? – böktem ki, mert fúrta az oldalamat.

– Igen – bólintott –, ugyanis állatira beléd voltam esve. – Nem tudom, mi ütött belém, hova tűnt a mindig bizonytalan Emma, de reflexből rávágtam, hogy én is. Elgondolkodva nézett rám pár másodpercig, majd elmosolyodott.

– Gyere, nézzük meg a kígyókat!

A miket? Erről nem volt szó! Kisállat-simogató, édes és puha szőrpamacsokkal, amiknek minden bizonnyal foguk sincs. Vagy ha van, akkor csak arra használják, hogy szép legyen a mosolyuk. Én kígyókra nem szerződtem. Ízig-vérig városi lány vagyok, nekem már a tyúk is egzotikus állatnak számít. Idáig jutottam a gondolatmenetben, mikor Laci nevetve megragadta a kezem, és húzni kezdett maga után. Ja, jól van. Akkor akár mehetek is. A füves területen elég sokan gyülekeztek. Kicsit bizonytalanná tett a környezet, mert ha itt elszalad – vagy mit csinál egy ilyen állat –, akkor soha nem találják meg, én pedig kénytelen leszek feleleveníteni a hazautazós tervemet.

A kételyeim egyáltalán nem múltak el, mikor megláttam a szóban forgó hüllőket. Óriáskígyók. Nem csak para, óriáspara. Próbáltam magam nyugtatgatni, hogy annak nincs méregfoga, az szorít, de valahogy nem sikerült meggyőznöm magam. Akkora állatok voltak ott, hogy egyben lenyelhettek volna egy tizenöt éves lányt. És nem teljesen alaptalan félelem, olvastam A kis herceget.

Amíg én bénán ácsorogtam, Laci letelepedett a fűbe, és várakozón nézett fel rám.

– Mész vagy maradsz? – mosolygott.

– Még nem tudom – ismertem be.

– Ne viccelj, ülj le! – mutatott maga mellé. Egyszerre volt csábító és ijesztő is az ajánlata. – Te félsz a kígyóktól – látta át végül a helyzetet.

Körülöttünk egyre többen ültek le a földre, ezért kezdtem egyre kínosabban érezni magam.

– Jó, de ha elszabadul egy, akkor futok – mondtam, miközben magam alá húztam a lábaimat. Laci nem válaszolt, csak rám nevetett. A bemutató pedig elkezdődött. Elég sok mindent megtudhattunk ezekről az állatokról. Már az elején megszámoltam, hogy összesen három van, és ezt az előadás alatt többször is ellenőriztem. Maradt a három, maradtam én is. Egész érdekes volt, néha még lazítanom is sikerült. A bemutató végén megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, mert élve megúsztam a nagy találkozást.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 27. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit