Tavaly nyáron voltam először egyedül táborban. Mármint úgy egyedül, hogy senkit sem ismertem. Amikor anya elvitt, még nem féltem annyira. Inkább kíváncsi voltam. Otthon már hetekkel előtte összepakoltam egy csomó mindent, aminek körülbelül a felét nem is használtam. Anya persze még belerakott plusz zoknit, mert szerinte abból mindig kell.

Amikor megérkeztünk, mindenhol gyerekek voltak. Néhányan már ismerték egymást. Ölelkeztek, kiabáltak,. Mások öt perc alatt elkezdtek beszélgetni. Én meg álltam a táskámmal.

Anya megkérdezte:

– Biztos, hogy maradni akarsz?

Azt mondtam, persze. Igazából abban a pillanatban már egyáltalán nem voltam biztos benne.

Az első este volt a legrosszabb

Én amúgy sem vagyok olyan, aki csak úgy odamegy valakihez, hogy „Szia, hogy hívnak?”. Nekem ez valamiért nehéz. Mindig azon gondolkodom, hogy mit fog gondolni rólam. Mi van, ha hülyeséget mondok? Mi van, ha nem akar velem beszélni? Mi van, ha utána elmeséli másoknak, hogy milyen béna voltam? Inkább nem mondok semmit.

Csakhogy ha nem mondasz semmit, attól nem lesz könnyebb barátokat szerezni. Az első vacsoránál leültem egy asztal szélére. A többiek beszélgettek mellettem, én meg ettem. Senki nem volt gonosz velem. Szerintem ez fontos. Nem bántottak és nem küldtek el. Csak egyszerűen olyan volt, mintha ott sem lennék.

Este pedig már kialakult, hogy ki kivel alszik, ki ki mellett ül, ki kivel megy fogat mosni. Én meg leginkább azt számoltam, hány nap van még hátra. Hat. Az nagyon soknak tűnt.

Másnap sem lett jobb

Azt hittem, reggelre majd megváltozik. Nem változott meg. Volt egy csapatverseny, ahol csoportokat kellett alakítani. Ezt utálom a legjobban. Mindenki elkezdi mondani, hogy „te gyere ide”, meg „mi együtt leszünk”, én pedig várom, hogy valaki engem is válasszon. Végül a táborvezető rakott be egy csapatba. Tudom, hogy ez az egész nem nagy dolog, meg hogy nem kellene ennyire felfújni. De akkor valahogy lefagyva éreztem magam. El sem tudtam képzelni, mit kezdek magammal a következő programon.

Délután felhívtam anyát. Megpróbáltam úgy beszélni, mintha minden rendben lenne, de anya rögtön észrevette.

– Mi a baj?

Akkor sírni kezdtem. Azt mondtam, jöjjön értem.

Anya nem mondta, hogy ne butáskodjak

Utólag szerintem ez segített a legtöbbet. Nem mondta azt, hogy „De hát te akartál táborba menni!”, és azt sem, hogy „Nagyfiú vagy már, guggolva is kibírod az a pár napot”, csak megkérdezte:

– Bántott valaki?

Mondtam, hogy nem.

– Félsz valakitől?

Mondtam, hogy nem.

– Akkor az a baj, hogy egyedül érzed magad?

Erre már nem nagyon tudtam válaszolni. Anya azt mondta, hogy attól, hogy most rossz, még nem biztos, hogy holnap is rossz lesz. Ezt akkor nem nagyon hittem el. Aztán azt mondta:

– Ne próbáld megoldani az egész hetet. Csak a mai estét.

Ennyiben maradtunk. Búcsúzóul a telefonba suttogta, hogy nagyon szeret.

Még valamit meg kellett tennem

Anya azt mondta, keressek egy felnőttet, akiben megbízom, és mondjam el neki, hogy nem találom a helyemet. Na, ha valamit, akkor ezt nagyon nem akartam. Sokkal könnyebb lett volna, ha anya felhívja helyettem a szervezőket. De azt mondta, először próbáljam meg én. Sokáig ültem egy padon.

Végül a semmiből odalépett hozzám egy mókus. Így nevezik a táboroztatókat a táborban. Juditnak hívták. Nem mondtam nagy beszédet, csak ennyit:

– Nem nagyon találok itt barátokat.

Judit nem kezdett el sajnálni. Azt mondta:

– Jó, akkor ezen gondolkodjunk együtt.

Ez valamiért sokkal jobb volt. Aztán mindenféléről elkezdtünk beszélgetni, csak úgy. Először hallgattunk, aztán mesélt a kutyáiról meg az állataikról. Egy nagy házban laknak vidéken, van macskájuk meg csirkéjük is. Néhány perc múlva elég viccesnek találtam. Aztán én is mondtam neki ezt-azt. Meséltem az iskolámról, meg hogy honnan jöttem, meg hogy a legjobb barátom nem tudott velem jönni, pedig nagyon akartuk, csak a szüleivel elutaztak Kaliforniába. Éppen akkor, amikor a tábor zajlik. Mondjuk otthon sem csináltam volna semmit. Egy tábor mégiscsak jobb, legalábbis ebből a szemszögből nézve. Ezért döntöttem úgy, hogy nem mondjuk vissza a táborozást.

Nem kellett hirtelen megváltoznom

Azt hittem, azt fogja mondani, hogy legyek bátrabb, beszélgessek mindenkivel, meg ilyesmi. De nem ezt mondta. Megkérdezte, hogy van-e valaki, aki szimpatikus. Volt egy fiú, Marci. Ő sem beszélt annyit, mint a többiek, és előző nap láttam, hogy egy képregényt olvas.

– Holnap nem kell öt emberrel összebarátkoznod. Elég, ha egy dolgot megkérdezel tőle – tanácsolta Judit. Nekem ez még mindig elég ijesztő volt. De legalább nem annyira, mint öt emberrel egyszerre beszélgetni.

Másnap reggel Marci megint olvasta a supermanes képregényét. Szerintem legalább tíz percig gondolkodtam azon, hogy odalépjek-e hozzá. Aztán elhatároztam magam…

– Ez jó? – Nem volt valami fantasztikus kezdés.

– Aha. Szereted a DC-t?

És elkezdtünk beszélgetni.

Nem lettünk rögtön legjobb barátok

Ezt azért mondom, mert a filmekben általában ilyenkor történik az, hogy onnantól minden tökéletes. Nálunk nem így volt. Marcinak voltak más haverjai is. Néha velük ment. Volt, hogy megint egyedül maradtam.

Egyszer este megint nagyon hiányzott anya, de a másnapi reggelinél már volt valaki, akinek oda tudtam mondani:

– Leülhetek melléd?

És ő azt mondta:

– Persze.

Később megismertem még két srácot. Az egyikük egyébként az első napon is ott kuporgott mellettem a padon a vacsoránál. Csak akkor egyikünk sem szólt a másikhoz.

Rájöttem valamire

Szerintem az volt a legnagyobb baj, hogy az első két napban azt hittem, csak két lehetőség van. Vagy rögtön beilleszkedem, és akkor jó lesz a tábor. Vagy nem sikerül minden egyetlen perc alatt, és akkor az egész borzalmas lesz. Pedig van közte egy csomó minden. Mármint a két verzió között. Lehet, hogy az első nap rossz, és lehet, hogy a második is. Lehet, hogy még a harmadik reggel is azt gondolod, hogy haza akarsz menni, de attól még történhet valami délután. Bármi… Nem is feltétlenül nagy dolog. Valaki melléd ül, megkérdezi, kéred-e a hot dogja felét. Te meg megkérdezed, milyen könyvet szorongat a hóna alatt. Kiderül, hogy nem is könyv, hanem a rajzai, amik mellesleg baromi jók. Aztán talán együtt kerültök egy csapatba. Lehet, hogy nem teljesen véletlenül – csak szóltok, hogy együtt szeretnétek lenni. És átjelentkeztek. Nevettek valami hülyeségen egyszer, háromszor, egész délután. És már nem vagy teljesen egyedül.

Az utolsó este

Az utolsó este Szolgáltatóház volt. Ott ültünk Marcival meg a többiekkel a miniatűr tábortűz körül, ahol Áronék gitároztak. Valaki borzalmasan énekelt a karaokemikrofonba a Hangárban, egy másik meg éppen feltolta a hangerőt. Szakadtunk a röhögéstől. Akkor eszembe jutott, hogy három nappal korábban ugyanott ültem, és azt számolgattam, mikor mehetek végre haza. Fura. Mert közben nem változtam át, ugyanaz vagyok, mint amikor megérkeztem a táborba, nem lettem hirtelen beszédes. Most sem szeretek idegenekhez odamenni. Ha sok ember van valahol, először általában most is inkább csak figyelek. De egy dolgot, amire itt jöttem rá (nem is teljesen magamtól, ugye), észben fogok tartani: amikor nagyon rossz valami, hajlamos vagyok azt hinni, hogy már ilyen is marad, pedig biztosan nem. Néha csak a következő lépést kell kitalálni. Az én következő lépésem az volt, hogy felhívtam anyát. Utána az, hogy szóltam Juditnak. Aztán az, hogy odamentem Marcihoz. Ennyi. Három elég kicsi dolog. Mégis ezek miatt maradtam.

Búcsúzunk egy igazán jó táborozástól és legalább egy baráttól

Amikor hazafelé indultunk, apa és anya már vártak a tábor parkolójában. A terepjárónk mellett álltak mindketten, szándékosan tengették a perceket. Nem jöttek be a táborba, hogy az utolsó pillanatokat is kiélvezhessem. Rohantam hozzájuk, mert azért nagyon hiányzott mindkettő.

– Na, milyen volt? – kérdezte anya.

– Jó.

Aztán gondolkodtam egy kicsit.

– Mondjuk az eleje nem annyira.

Anyám és apám hahotázva nevettek. Én is. Megértettük, hogy mindhárman izgultunk. Ekkor megláttam bőröndjét húzó Marcit, aki az apukájának magyarázott széles karmozdulatokkal gesztikulálva, néha mindkét kezét használva úgy, hogy többször is megálltak a tábor kijáratától a parkoló felé. Néhány méter után elhaladtak mellettünk. Marci hozzánk ugrott, széles mosolyt küldött a szüleim felé, aztán összepacsiztunk. Mindhárman integettünk nekik, amíg eljutottak a kocsijukig.

Most már örülök, hogy nem mentem haza a harmadik napon. Nem azért, mert szerintem mindig mindent ki kell bírni. Ha nem éreztem volna magam biztonságban, az más lett volna. De nálam nem ez volt. És nálam szerencsémre Judit is bejött a képbe. Csak egyedül voltam, szorongtam, és nem tudtam, hogyan kell elkezdeni megoldani egy ilyen helyzetet. Pedig néha nem is a helyzetet kell megoldani, hanem elég csupán a következő tíz percet. Aztán a következő órát. Aztán belekezdeni újra. Csak az első nap még ezt az egészet másként láttam.

A történetet lejegyezte: Kompár K. Lili