Mi van? – ámultam el magamban. Azt tudtam, hogy a szüleim fiatalon ismerték meg egymást, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire fiatalon.

– Hétévesen ismerkedtetek meg?

– Én hét voltam, anyád meg hat – derült még jobban apa, látva az elképedésemet.

– De kérlek, ne mondd azt, hogy ennyi idősen jöttetek össze!

– Már a táborban eljegyeztem – kezdte apa komoly hangon, aztán elröhintette magát. – A frászt – mondta –, huszonévesen kezdtünk járni, már az egyetemen. Csak annyit mondtam, hogy ott ismertük meg egymást.

Azt hiszem, ezzel lehet együtt élni. Nem abnormálisabbak a szüleim, mint másokéi. Azért gondolatban kifújtam a visszatartott levegőt.

Közben valamikor Kecskemétre értünk. Ennek egyrészről jele volt a forgalom megnövekedése, másrészről, hogy apa idegbeteg módon kezdett vitatkozni a GPS-ben lakó nővel, akit egyébként Lindának nevez a családunk.

Szóval Linda apa szerint későn szólt, hogy mikor kell bekanyarodni, így apa – Linda miatt természetesen – nem kanyarodott be, ezért Linda fakó hangon újratervezett, apa pedig nemes egyszerűséggel elküldte Lindát melegebb éghajlatra. Nem tudom, másoknál ez hogy van, de a mi Lindánk fenemód sértődős egy természet. Néha megmakacsolja magát, és percekig nem hajlandó megszólalni, csak amikor már tényleg késő. Emiatt tettünk egy, az indokoltnál jóval nagyobb vargabetűt. Mikor „az a nő” – ahogy apa hívja Lindát, amikor összebalhéznak – végre összeszedte magát, már a város másik végében keringtünk egy körforgalomban.

– Szerintem nem erre van – ennyit jegyeztem csak meg, mire apám úgy nézett rám, hogy egyből éreztem, hogy gondolatban Linda mellé térdepeltetett kukoricára.

Nekem mindegy. Elővettem a telefonomat, csekkolni, hogy Lilla válaszolt-e már. Küldött hatszáz szívecskét meg puszikat dobáló pandákat. Annyit írt melléjük, hogy még mindig lázas, és alig bírja nyitva tartani a szemét, pedig csak nemrég ébredt. Visszaküldtem neki egy pár matricát, és megnéztem az értesítéseket. Nem volt sok érdekes, de ezt simán a korai időpont rovására fogtam. Eközben apa és Linda kibékültek, így a kijelző szerint két percem maradt a megérkezésig.

Helló, gyomorgörcs, rég találkoztunk!

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 8. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit