Minél gyorsabban szerettem volna eltűnni a kígyók közeléből, de akkor derült ki, hogy meg lehet fogdosni ezeket az élőlényeket. Ja, kösz, nem. Vannak határaim, amiket már azzal is nagymértékben átléptem, hogy egyáltalán eljöttem. Nem akartam Lacira nézni, féltem, hogy ő maradni akar. Éreztem magamon a tekintetét, de akkor sem fordítottam felé a fejem.

– Na – lökte meg végül a vállával a vállamat –, nézzük meg őket!

– Menj csak – bólintottam magam elé –, jó szórakozást! Megint a kézfogós trükkhöz nyúlt, húzni kezdett maga után. A francba! Mire tiltakozni tudtam volna, már ott is álltunk az egyik hatalmas dög előtt.

– Én biztos nem nyúlok hozzá egy ilyen nyálkás izéhez – mondtam félhangosan, leginkább magamnak. Laci azonban meghallotta.

– Nem nyálkásak. Most már tényleg érintsd meg, meg fogsz lepődni.

– Azon lepődnék meg, ha megérinteném – válaszoltam, mire elnevette magát. Nem foglalkozott velem tovább, leguggolt, és simogatni kezdte az egyik óriáskígyót. Esküszöm, még gügyögött is hozzá. Nagyon szép jelenet lehetett volna, ha a kígyó helyén bármi más van, de az bizony egy boa volt. Nem magamtól vagyok ennyire tájékozott, elmondták a bemutató alatt. Laci pedig engem kezdett unszolni, miközben az állat gazdájának engedélyével kézbe fogta a hatalmas állatot. Segítettek a nyakába rakni, amitől ragyogott örömében.

– Te is szeretnéd? – fordult hozzám az állatgondozó.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy nem – ráztam hevesen a fejem. Laci viszont unszolni kezdett.

– Legalább fogd meg a bőrét! Veszek neked nutellát és chipset – folytatta, mivel nem reagáltam.

Hű, ennyire kiismerhető vagyok? Kinyújtottam a kezem, és megérintettem. Egy cseppet sem volt nyálkás, száraz volt a bőre. Messze nem volt olyan undorító, mint gondoltam.

– Van otthon egy gabonasiklóm – beszélgetett közben Laci az állat tulajdonosával.

– Neked van kígyód? – döbbentem le.

– Nem kígyó, sikló – javított ki. Az nekem teljesen mindegy. Közben egyre bátrabban simogattam az állatot. Nem is volt para. A boa pedig nyugodtan elvolt Laci vállán, nézelődött, csak a nyelvét mozgatta nem túl feltűnően. Hogy hogyan jutottunk el végül odáig, hogy van a telefonomon egy kép, amin egy óriáskígyót tartok a nyakamban? Magam sem tudnám elmondani. De egészen biztos, hogy mindenkinek átküldöm majd.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 28. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit