A kvíz után még a hangárban maradtunk, és nevetve emlegettünk fel egy-egy emlékezetesebb megoldást. Az eső esett, az ég sötétedett, az idő telt. A táborozók lassan elszállingóztak lefeküdni, a ricsaj csökkent. Én is egyre laposabbakat pislogtam, de olyan jó volt Laci mellett ülni, és a kezét fogni, hogy eszem ágában sem volt elindulni a szobánk felé. Az ikrek és Enikő is elmentek aludni, és rajtunk kívül már csak három asztalnál beszélgettek halkan. Lilla keresztbe ült a padon, úgy fordult Beni felé, és érdeklődve hallgatta, hogy miről mesél neki a szőke srác. Én Laci vállának dőltem, a lábam előttem pihent kinyújtva, és a telefonján néztem, hogy milyen képeket készített a táborban. Elfojtott vigyorral konstatáltam, hogy elég sok készült rólam is, de aztán Laci olyat mondott, amitől abbamaradt a vigyoroghatnékom.

– Ezt pedig a táborzáróra szántam – lapozott egy újabb csoportképhez. Nekem a táborzáró szónál lefagyott az agyam, és döbbenten ráztam meg a fejem. Holnapután táborzárás. Én erre nem vagyok felkészülve!

– Te maradsz? – tettem fel azt a kérdést Lacinak, ami idáig eszembe sem jutott. Azonnal tudta, hogy hogy értem.

– Idén sajnos nem. Családi nyaralás – fűzte hozzá.

Bennem pedig ezer kérdés kezdett cikázni. Két nap, és hazamegyünk. Én nem akarok hazamenni. Nem akarom, hogy ennek a tábornak vége legyen. Még csak most jöttünk! És a legnehezebb kérdés az, hogy mi lesz ezután? Mi lesz Lacival? Ennyi volt? Pár nap, amit elfelejtünk. Mármint Laci. Vagy pár nap, amit nem tudunk elfelejteni, és mindennap éjszakába nyúlóan bőgünk a párnánkba, hogy a szüleink meg ne hallják? Mármint én.

Laci megérezhetett valamit, mert az arcomhoz hajolt, és nyomott rá egy puszit. Szuper. Ezt értsem, ahogy akarom?

Regina szakította félbe a gondolataimat, finoman jelezte, hogy ideje lenne nekünk is aludnunk. Amilyen gyorsan tudtam, feltápászkodtam, és az eső ellenére, amilyen lassan lehetett, visszabicegtem a kollégiumig. Egyik oldalról Laci fogott, a másikról Lilla, aki mellett pedig Beni sétált, és – mit sem törődve az égi áldással – blendékről magyarázott. A kollégium beállójában ketten maradtunk, és bármennyire is akartam azt a csókot, mégsem tudtam teljesen ott lenni, mert belül együtt sírtam az esővel. Nem akarom, hogy ennek vége legyen.

Lejegyezte: L. Molnár Edit