PEOPLE TEAM tábor

Ebéd után az ikrekkel és Izával leheveredtünk egy fa alá a fűbe. Gitta és Gréta halkan beszélgettek, én azonban feltettem a napszemüvegem, és készültem bealudni. Egyrészről korán keltem, és azóta legalább három év eltelt, másrészről meg irtózatosan beebédeltem. A jégkrémet már alig tudtam letuszkolni a torkomon. Mondjuk, lehet, hogy nem a legnagyobbat kellett volna választani, de annyira szép volt, és annyira mandulás.

De ez az enyhe émelygés – ami, kezdem azt érezni, hogy az egész nyaramat végigkíséri – megakadályozott abban, hogy tényleg elaludjak. Hallgattam Gittát és Grétát, akik – minő meglepetés – szintén a kismókusról beszélgettek, akinek, mint kiderült, neve is van, Barninak hívják. Nem tehetek róla, gyerekkori reflex, de egyből indult a fejemben a lila dinó zenéje és szövege, amit ovis koromban egyszerűen imádtam. Ezt utólag már nem tudom megérteni, mert mostanra maximum halál parának tartom, ha egy felnőtt ember lila dinójelmezben parádézik gyerekek között. Az öcsém mindenesetre még szereti. Lehet, hogy ez ilyen korosztályos dolog. Van, amitől gyerekként félünk és később nem, van, amitől pont fordítva. Így filozofálgattam magamban, mikor Gitta vagy Gréta – hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy melyikük – fölém hajolt.

– Lehet, hogy elaludt? – kérdezte, azaz inkább megállapította.

– Nem alszom – toltam fel a szemüvegem a homlokomra.

– Az jó – bólintott Gréta –, mert tíz perc múlva kezdődik a megnyitó.

Feltápászkodtunk a fűből, és elindultunk a kijelölt terület felé. Tudtam a leírásból, hogy nem kicsi ez a tábor, de most éreztem át igazán, hogy valójában mekkora. Ötszáz ember – táborozók és táboroztatók –, akárhogy is számolom, az ötszáz ember. Rengetegen voltunk. A beszéd nem olyan volt, mint amire számítottam. Rövid és velős. Kérdezzünk, ha valamit nem tudunk, vigyázzunk magunkra és másokra, és legfőképpen érezzük jól magunkat. Kezdem azt hinni, hogy ez nem lehetetlen Lilla nélkül sem.

Időközben Enikő is mellénk csapódott, maga után húzva egy srácot. – Ő itt Laci – mutatta be nekem –, miatta próbáltam ki a tánctábort.

Atyavilág! Hiszen én ismerem Lacit.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 16. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit

Előző bejegyzés
Ebédidő
Következő bejegyzés
Egy régi ismerős
Kapcsolódó

Még több