Lacit az elsős évzáró óta nem láttam, de most mégis egész biztos voltam benne, hogy ő áll előttem.

Laci – vagy ahogy én ismertem: Lackó – Lilla barátnőm nagy szerelme. Bár ez így nem egészen pontos. Laci általános iskola első osztályában volt az osztálytársunk. Csak egy évig, mert utána elköltöztek. Lilla már a második héten beleesett, onnantól kezdve titkos terveket eszeltünk ki arra nézve, hogy miként tudná meghódítani, lehetőleg egy életre. Nekem már akkor gyanús volt, hogy a barátnőmet csupán az önös érdekei hajtják, mert azután lett halálosan szerelmes, hogy kiderült, Laciéknak van egy lovuk, Herceg. Nekem Laci már azelőtt tetszett, hogy kiderült Herceg létezése, de soha nem álltam volna az igaz szerelem – ahogy Lilla nevezte a kapcsolatukat – útjába. Utólag azt hiszem, igen egyoldalú volt a fellángolás, de hatévesen, nulla tapasztalattal – na nem mintha most olyan sok lenne – nem kérdőjeleztem meg a legjobb barátom szavait. Szóval azon kívül, hogy néha kidobósozás közben szándékosan Lacit céloztam meg, vagy osztálykiránduláson – mikor Lilla beteg lett, és nem jött el – elfogadtam, hogy a párjának válasszon a sorversenynél, nem mutattam semmi érdeklődést felé. Egyébként a sorversenyben utolsók lettünk, mert hasra estünk egymáshoz kötözött lábbal.

Itt tartottam nagyjából a gondolatmenetben, mikor végre újra rá mertem pillantani az előttem álló fiúra. Hiszen biztos nem emlékszik már rám.

– Szia, Emma – oszlatta el a reményeimet vigyorogva egy pillanat alatt Laci.

– Szia – sütöttem le újra a szemeimet, mert egy pillanat alatt eszembe jutott az is, hogy mi tetszett benne már hatéves koromban is. Még mindig olyan a szeme színe, mint az olvasztott csokié.

Enikő csodálkozva járatta kettőnk közt a tekintetét.

– Ennek mennyi esélye volt? – tűnődött félhangosan.

– Kicsi a világ – vontam vállat.

– Ja, én is pont erre gondoltam – mondta a szobatársam, de olyan hangsúllyal, mint aki egyáltalán nem arra gondolt. Nem volt idő ezen mélyebben eltűnődni, mert viháncolva mellénk léptek a táncról megismert lányok, és ölelgetni kezdték Lacit. Senki nem vette észre, hogy csendben megfordultam, és elindultam megkeresni az ikreket.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 17. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit