Délig – kisebb megszakításokkal – egyhuzamban táncoltunk. A nap egyre melegebben sütött, kezdett tikkasztóvá válni a hőség. Ennek ellenére nagyon jó volt a hangulat. Páran csatlakoztak hozzánk, így délig egész nagy csoport verődött össze. Eleinte feszengtem az idegen emberek és idegen táncstílusok között, de aztán meggyőztem magam, hogy nem számít, és egyre inkább azt éreztem, hogy itt nem lehet nem felszabadultnak lenni. Körbenézve azt láttam, hogy senki nem foglalkozik a másikkal, csak csinálja, ahogy neki jólesik. Így egy idő után én is ezt tettem. Nem foglalkoztam azzal, hogy hogy nézhetek ki, hogy mit gondolnak mások, hogy mennyire semmi közöm ezekhez a zenékhez. Csak csináltam, és úgy éreztem, egyre jobban. Ami vicces, mert ettől megjött az önbizalmam, és még jobb lettem.

Mire eljött az ebéd ideje, megittam vagy két liter vizet, amiből legalább hármat kiizzadtam, a hasam pedig olyan hangosan korgott, hogy félő volt, a hangárig – az étkezőig – sem jutok el. Ahogy végignéztem a többieken, rájöttem, hogy mindenki hasonló állapotban van körülöttem, de a szájuk is – hasonlóan az enyémhez – fülig ért. Első nap még nincs hivatalosan ebéd, szendvicseket választhatnak azok, akik már megérkeztek. Nekem mindegy volt, olyan éhes voltam, hogy ha vasszöget tesznek elém, azt is megpróbálom elrágni.

Evés közben a gyakorlott táborlakóktól megtudtam, hogy a hivatalos megnyitó majd csak délután lesz, és még jöhetnek a bejárósok meg a később érkezők. Enikő szerint nem sokan, mert mindenki szeret itt lenni az első perctől az utolsóig. Egy asztalhoz ültünk le négyen, Enikő, az ikrek és én, és még mellénk ült három lány, szintén táncosok. Együtt érkeztek Dunaújvárosból, osztálytársak. Eliza, Jázmin és Bogi. Egymás szavába vágva sztorizgattak a tavalyi nyárról, mivel ők sem most járnak itt először. Fél füllel figyeltem csak oda, igyekeztem arra koncentrálni, hogy ne egészben nyeljem le az előttem lévő szendvicset. Az éhségérzetem ugyanis azt diktálta, viszont a józan eszem több-kevesebb hatékonysággal győzködte, hogy irtózatos gyomorgörcsöm lesz, ha nem rágok meg minden falatot.

A lányok közben egy kismókusról beszélgettek, aki nem a holnapi állatsimogató résztvevője, hanem az egyik újonc táboroztató. És állati helyes szerintük. Én passzoltam a kérdést, mivel előttem meg egy állati finom szendvics hevert a tányéromon. Mókust meg majd nézek holnap.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 15. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit