Tikkasztó meleg kezdett lenni, így különösen örültem a vizes programnak. Gyorsan felrohantam a szobámba, elraktam a telefonomat, és áthúztam egy olyan felsőt, amiben akkor is tudok mozogni, ha vizes lesz. Az ikrek hasonlóan cselekedtek, így mire odaértünk a csata színhelyére, már javában ment a dobálózás.

Mivel tényleg annyira sok program van itt, én meg újonc vagyok, egy csomó mindennel nem vagyok képben. A vízi csatához már délelőtt elkezdtek készülni: töltötték a vízibombákat meg a hordókat. Ez utóbbira azért van szükség, hogy a víznek, amivel a vízipuskákat fogjuk megtölteni, legyen ideje egy kicsit melegedni. A kosárlabdapályára igyekeztünk, de nem is lehetett volna eltéveszteni, akkora volt a felfordulás. Még csak a pálya közelében voltunk, mikor az első, vízzel töltött lufi nyakon találta Grétát, majd egy másodperccel később engem is képen fröcskölt valaki. Pár pillanat alatt csuromvizesek voltunk mindhárman. Enikőt is láttam egy másodpercre, egy akkora puskával kergetett valakit, hogy csodálkoztam, hogyan bírja el. Aztán hamar rájöttem, hogy itt nincs idő csodálkozni, mert telibe arcon dobott valaki, nekem pedig annyi időm sem volt, hogy megszámoljam, hogy minden fogam a helyén van-e, mert máris érkezett a következő bomba.

Nem hagyhattam tovább magam. Az éhezők viadala első arénabeli jelenetét megszégyenítő módon vetődtem a puskák irányába, és már töltöttem és lőttem, majd újra töltöttem és újra lőttem. Néha alig kaptam levegőt az arcomba zúduló víztől, de biztos vagyok benne, hogy még életemben nem nevettem ennyit. És abban is, hogy még életemben nem nyeltem ennyi vizet nevetés közben. A víz azonban gyorsan fogyott, bár a résztvevőkből csavarni lehetett volna. A környéken senki és semmi nem maradt szárazon. Különböző próbákra is lehetett jelentkezni. Nevetve néztem, ahogy Grétát és Gittát nyakon öntik egy-egy vödör vízzel. Miután mindent szétlocsoltunk, átvettük a törölközőket, hogy kicsit megszárítkozzunk. Enikő is mellénk keveredett. Miközben törölköztünk, folyamatosan nevettünk magunkon és egymáson is. Egymás szavába vágva meséltük a pár perccel korábban szerzett élményeinket, amíg hatalmasat nem korgott a gyomrom. Aztán mintegy válaszként Gittáé is. Azt hiszem, ideje vacsorázni.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 30. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit