A nagy önsajnálatban valamikor mégis elnyomhatott az álom, mert amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már besütött a nap az ablakon. Enikő a másik ágyon szuszogott, ezek szerint nem ébredtem fel arra sem, mikor visszajött a szobába. Kábán ültem fel, dörgöltem a szemem, és az esti elhatározásomhoz híven már a csomagoláson és a hazaúton járt az eszem. Dobjak egy üzenetet anyuéknak? Vagy egyszerűen csak lepjem meg őket azzal, hogy hazaesek mindenféle figyelmeztetés nélkül? Vonatozzak a legszigorúbb tiltás ellenére? Egyébként ez utóbbi meglehetősen csábító gondolat volt. Tovább azonban nem jutottam a tervezgetésben, mert Enikő kinyitotta a szemeit, és rám mosolygott.

– Jó reggelt! – mondta, és dörgölni kezdte a csipát a szeméből.

– Aha – válaszoltam. Jólneveltség mindig, minden helyzetben. Ez lehetne a mottóm.

– Mennyi az idő? – kérdezte meg Enikő hangosan, de nem törtem magam a válaszadással, mert közben már kézbe vette a telefonját.

– Már majdnem fél nyolc – húzta el a száját. – Akkor ideje felkelni.

Továbbra sem feleltem semmit, hanem inkább előkotortam az ágyam alól a szakadt táskámat. Jó lesz ezzel vonatozni.

– Hát te? – vette észre a szobatársam, hogy mit csinálok.

– Megyek haza – igyekeztem rövidre zárni a beszélgetést.

– Dehogy mész – nevetett Enikő, majd visszarugdosta a nyomorult táskát az ágy alá. – Inkább gyere reggelizni! Közben megbeszéljük – azzal betuszkolt a fürdőszobába, és belökte mögöttem az ajtót.

Attól nem lesz jobb, ha reggeli nélkül indulok el, ezzel én is teljesen egyet tudtam érteni, már csak azért is, mert a tegnap esti vacsora nagyon régen volt. Így megadóan lépegettem Enikő mellett a hangár felé. A korai időpont ellenére már rengetegen gyülekeztek, mindenhol kialvatlan, de mosolygós arcokat láttam. Bőségesen szedtem magamnak harapnivalót, és rengeteg zöldséget tettem a szendvicsem mellé. Enikő egészen addig nem szólalt meg, amíg be nem termeltünk mindent, ami a tányérunkon volt.

– Akkor most induljunk a táncórára! – állt fel az asztaltól.

– De én… – kezdtem volna bele, de a tekintete belém fojtotta a szót. Mindegy, akkor legfeljebb megnézek egy táncórát. Utána is ráérek elindulni.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 23. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit