Enikő tudta, hogy hova kell mennünk, így ő vezetett, miközben átfutottunk az épületek között. A bemelegítést kis csoportban kezdtük. Nagyon sok fiatal táboroztató van, így mi hatan kaptunk egy mókust. Ezt is Enikőtől tudtam meg. A táboroztatókat, attól függően, hogy hányadik nyarukat töltik itt, mókusnak vagy kismókusnak nevezik. Így állt végre össze teljesen a fejemben, hogy miről, illetve kiről beszéltek tegnap az ikrek.

A mi mókusunkat Lelének hívják, az igazi nevét nem árulta el. Bármi bajunk, óhajunk-sóhajunk van, Lelét kell keresnünk az itt töltött idő alatt. A csoportba pedig az ikreken, Enikőn és rajtam kívül még a tegnapról megismert Iza nevű lány – akivel együtt táncoltunk a trambulinoknál – és egy Keve nevű fiú tartozik. Iza teljesen kezdő, Keve társastáncos. Így hatan, pontosabban heten kezdtük el a bemelegítést, ami nagyon jól jött, mert őszintén szólva nyár eleje óta elég sokat tunyultam. Az izmaim azért hamar emlékezni kezdtek, és jólesett a reggeli mozgás az árnyékos fűben.

Bemelegítés után találkoztunk a többi táncossal, és átvettük, hogy hogyan alakul ez az egy hét. Ahogy már tegnap megbeszéltük, egy előadásra fogunk készülni, amit péntek este adunk elő, és amiben majd minden táncos részt vesz. Mivel a táncról már tegnap megegyeztünk, közösen nekiálltunk a koreográfia nagy vonalakban megtervezéséhez. Innen pedig mindenki a saját csoportjával fog dolgozni, míg végül összerakjuk a héten begyakoroltakat, és késszé formáljuk az előadást. A mi csoportunkba kerültek a legidősebb táncosok, a másik két csoport kisebbekből áll. Vannak az egészen picik, akik nyolc- és kilencévesek, a középső csoportban pedig a tíz és tizenhárom év közöttiek.

Én otthon ahhoz szoktam, hogy mindig megmondják, mit csináljak. Vagy a tánctanárom, vagy Lilla, vagy a szüleim. Így nagyon meglepett, hogy itt kíváncsiak a véleményemre, illetve mindenki véleményére. Váratlanul ért, hogy Dóra, a tánctanár többször is megkérdezte, hogy én hogy gondolom, és megkért, hogy találjak ki átkötést a balett- és a hiphopmozdulatok közé. Villámgyorsan eltelt a háromszor másfél óra és a közte lévő szünetek is. Ebédidőben vettem észre, hogy mégis itt maradtam, és már abban sem vagyok biztos, hogy haza akarok menni.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 24. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit