Kedves Tücsi! Lassan elfogynak a leveleim, ahogy az itt töltött idő is szélsebesen elrepül. Már csak néhány napunk maradt, és véget ér életem legjobb vakációja.

De mielőtt búsulni kezdenék, inkább elmesélem a legutóbbi érdekes éjszakánkat. Tudod, nappal ezerrel pörgünk, és az esti bulik után sem könnyű lenyugodni és azonnal elaludni. A szobában mindig kitárgyaljuk az eseményeket, pletyózunk. Felkucorodunk az ágyra, és megy a dumcsiparti, amíg ki nem dőlünk.

Tegnap este egy szédületes koncerten vettünk részt. Egy számomra eddig ismeretlen együttes olyan fergeteges hangulatot produkált, hogy még a legfélénkebb táborlakók is hangosan tomboltak, ugráltak. Mindenki táncolt, még a mókusok és a tanáraink is. Élveztük, hogy nekünk 13+ évesen egy órával később van a takarodó, mint a fiatalabbaknak, ezért még elbulizgattunk a nagyokkal.

Fájó szívvel tértünk a szobáinkba, de sehogy sem jött álom a szemünkre. A szomszédaink sem bírtak elaludni, sőt ők még folytatták a bulit. Igaz, ami igaz, bömböltették a zenét, hangosan visítoztak. Egy idő után az éjszakai ügyeletes megelégelte a rendbontást, és kiparancsolt bennünket a ház elé. Felsorakoztunk a szomszédos szobák lakóival együtt, és megszeppenve vártuk, mi fog történni. Nem akartuk bemártani a bűnösöket, ezért mindannyian vállaltuk a büntetést. El sem tudtuk képzelni, hogy mi lesz az, hisz eddig ilyesmiről nem hallottunk. Beöltözve sportcipőbe, melegítőbe, leszegett fejjel követtük a vezetőnket a sötét éjszakába.

– Hova visznek minket? Mi vár ott ránk? – találgattuk kissé ijedten.

Furcsa volt, hogy a máskor beszédes Dávid egy szót sem szólt hozzánk, sőt minket is leintett, ha megszólaltunk. Néma csendben haladtunk a kihalt tájon, egyre messzebb a házaktól. A félhomályban félelmetesnek tűntek az éjszaka hangjai. Azon izgultam, hogy valamelyik bokorból mikor ugrik elő egy vérengző vadállat vagy egy szörny. Szerencsére épségben kiértünk a prérire, amit a hold jól megvilágított. Itt végre megtudtuk, hogy futóverseny lesz a büntetésünk. A kijelölt területen ötször kellett oda-vissza futni. Senki nem kapott felmentést, és nagy volt a tét: csak az utolsókat büntetik meg. Szedtük a lábunkat, hajtottunk, ahogy az erőnk bírta. Végül kifulladva kapkodtuk a levegőt.

Mindenki megcsinálta! Jutalmul elengedték a büntetést. Ekkor tört ki belőlünk a felszabadult nevetés. Milyen jó móka lett ebből is! Fáradtan, de vidáman tértünk nyugovóra.

Ebben a hangulatban búcsúzom tőled, a többi élményt majd személyesen mesélem el, amikor találkozunk. Jövőre együtt jövünk!

Üdv, Zsófi

Ez az írás a „Levelek Tücsinek” sorozat egyik darabja.

Lejegyezte: Laczkó Zsuzsa