A büfébe, melyet korábban már apával felderítettünk, ezúttal Enikő társaságában slattyogtam el. Olyan rutinosan intézte a vásárlást, hogy egyből gyanút fogtam.

– Nem először vagy itt, ugye? – néztem rá, újfent meglepetten.

– A harmadik nyaram itt – igazolta a sejtésemet –, és eddig mindig dupláztam. Percről percre egyre több kérdésem lett vele kapcsolatban. De még az elsőre sem kaptam választ.

– Na jó, akkor még egyszer – haraptam bele az édességbe, és közben helyet foglaltam az egyik padon. – Miért hiphop? Aztán meséld a többit is! – nyammogtam nem túl gusztusosan. Enikő pedig végre beszélni kezdett magáról. 12 évesen, azaz három éve jelentkezett először ebbe a táborba, egész pontosan a PEOPLE TEAM angoltáborába. Az ebédlőben a második napon összebarátkozott egy tánctáboros fiúval. Véletlenül egymás mellé ültek le, és beszélgetni kezdtek. És Enikőnek annyira megtetszett, amit hallott, hogy rábeszélte a szüleit, hogy a következő turnusban is részt vehessen, de akkor már a táncosok között. Eleinte a szülei furcsállották a dolgot, mert korábban soha nem érdeklődött a tánc iránt, de elég meggyőző volt ahhoz, hogy még azon a nyáron visszatérhessen Kecskemétre. A táncba pedig beleszeretett. Főleg a hiphopba, mert amellett, hogy annyira különbözött mindentől, amit korábban csinált, kiderült, hogy ráadásul ügyes is. Hazaérve pedig beiratkozott egy tánciskolába, és a break lett a kedvence. Miközben mesélt, folyamatosan méregettem, és egyre kíváncsibban vártam, hogy láthassam mozgás közben.

– És minden évben kétszer jöttél? – nyeltem le az utolsó falatot. – Idén is visszajössz? Csak bólogatott, mert neki még mindig tele volt a szája. – És egyedül jössz? Mindig? – nehezen fogytam ki a kérdésekből.

– Egyedül. De sosem vagyok egyedül – nevetett. – Majd meglátod te is.

Csendben ültünk még pár percig. Enikő evett, én a gondolataimba merültem. Örültem annak, hogy ő lett a szobatársam, de Lilla nélkül még mindig nem nagyon tudom elképzelni a hetem. A szobatársam befejezte a Túró Rudiját, majd az órájára pillantott. – Ideje indulunk – nyújtotta felém a kezét –, mindjárt kezdődik az idegenvezetés. Észre sem vettem, hogy már ennyi az idő. Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és sietve elindultunk a kijelölt irányba.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 13. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit