A kapunál – ami nem is egy igazi kapu – két srác fogadott minket mosolyogva. Miután elmondtuk, hogy kik vagyunk, és ellenőrizték, hogy nem terroristaként próbálunk meg bejutni, megkérdezték, hogy jártam-e már itt. Mivel nem, az egyikük ajánlkozott, hogy segít eligazodni, és elkísér minket.

Bejutottam a kapun hányás nélkül. Ez adott némi önbizalmat, amitől az émelygésem érezhetően csökkent, és a gyomorgörcsöm is oldódni látszott. Már csak apáért izgultam, hogy vele se legyen gond, mert az ő arca viszont ijesztően zöldült.

– Semmi baj – reagálta le a kérdő tekintetemet –, csak a rossz beidegződés.

Na mi lehet annál kínosabb, mint hogy elhányod magad megérkezéskor? Ha apád teszi ezt helyetted.

A srác, aki egyébként Kornél néven mutatkozott be, elkísért minket néhány hatalmas kollégiumi épület mellett, majd hirtelen megtorpant az egyik előtt. Pont ugyanolyan volt ez is, mint a többi.

– Itt lesz a szobád, a harmadikon – mutatott a bejárat felé. – Neked és a szobatársadnak, Lillának.

 – Lilla nem jön – biggyedt le a szám –, beteg lett.

– Ó, értem – mért végig Kornél együttérzőn –, akkor egy darabig lehet, hogy egyedül leszel.

Apa segítségével megkerestük a szobámat, és becuccoltunk. Nagy lendülettel feldobtam az egyik ágyra a táskámat, amitől az végleg megadta magát, és a ruháim szerencsésebb fele a takaróra, míg a pechesebb fele a földre borult.

– Látom, kipakoltál – jegyezte meg pikírten apa, immár teljesen normális arcszínnel. Ha nincs itt anya, akkor, úgy tűnik, kötelességének érzi, hogy ő neveljen engem. Mindenesetre válasz nélkül hagytam, jobb a békesség alapon.

 – Na mi lesz? – kérdeztem inkább. – Nézzünk körül?

Apa bólintott, így felfedezőútra indultunk. Az épületből kiérve az ösztönei balra irányították, így pár méter után diadalmas arccal és határozott léptekkel indult meg a büfé irányába.

– Kávé – mondta anélkül, hogy kérdeztem volna. Aztán szinte azonnal értesült is róla, hogy itt sem a pénzével, sem a bankkártyájával nem sokat ér, ugyanis csak büfékártyával lehet vásárolni. Az pedig neki nincs. Könyörögve nézett rám, én pedig megszántam, és vettem neki egy jó erős feketét. Hiszen én sem akarom, hogy elaludjon hazafelé.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 9. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit