Peti végre ott volt a táborban. Mióta megtudta, hogy idén elmehet a dróntáborba, nagyon izgatott volt. A készülődés simán ment. Egyedül pakolta össze a bőröndjét, felmarkolt pár kisautót és a kedvenc robotját, és izgatottan indult a nagy kalandra.

Örömmel foglalta el a szállását, és a szüleitől is könnyedén vett búcsút. Tetszett neki az első nap. A csoportban azonnal talált magának barátot, a 10 éves Andrist. Ő már másodszorra járt ebben a táborban. Peti nagyon büszke volt rá, hogy egy két évvel idősebb fiú lett a barátja.

A baj este kezdődött. Takarodót fújtak, és mindenki elvonult a saját körletébe. Peti és Andris szerencsére egy szobában aludtak.

Lefekvés előtt még párnacsatáztak egyet, amit természetesen az emberek csapata nyert a robotok ellen. Elsöprő győzelemmel fektették két vállra a fémhordát a hős harcosok.

Lámpaoltás után Andris halk sírásra lett figyelmes.

– Peti, te sírsz? – kérdezte, és átmászott barátja ágyához.

– Nincs baj… – suttogta szipogó hangon Peti, de Andris nem hagyta annyiban a dolgot.

– Nekem nyugodtan elmondhatod. Végül is barátok vagyunk, nem?

Peti egy ideig hallgatott, és a robotját szorongatta. Néhány perc csend után mégis megszólalt:

– Én… félek a sötétben.

– Ha csak ez a baj! – ugrott fel Andris, és kiszaladt a folyosóra.

Peti tágra nyílt szemmel nézett utána. Nem értette, miért hagyta ott az állítólagos barátja. A fal felé fordult, és megpróbált elaludni, amikor ajtónyitást és lépteket hallott. Felült az ágyban, és meglátta az egyik táborvezetőt Andris kíséretében. Kicsit megijedt. Attól tartott, hogy le fogják szidni, amiért még nem alszik. A táborvezető azonban kedvesen rámosolygott, és egy karkötőt adott a kezébe.

– Tessék, ezt tedd fel a kezedre! – mondta, és megsimogatta Peti fejét.

– Ez mi? – kérdezte Peti érdeklődve.

– Bátorságkarkötő – szólt közbe Andris. – Amikor először voltam itt, a táborban, én is kaptam egyet.

– Te is féltél a sötétben? – kíváncsiskodott Peti.

– Nem. Nekem nagyon hiányoztak a szüleim – válaszolt mosolyogva Andris.

– A lényeg – szólt közbe a táborvezető –, hogy a karkötő világít a sötétben. Így lámpaoltás után is lesz körülötted egy kis fény, mégsem zavarod vele a többieket.

– Köszönöm – felelte Peti, és felhúzta a csuklójára a karkötőt.

– Szívesen. Aztán most már tényleg alvás, srácok, mert holnap korán kelünk! – mondta a táborvezető, és elment.

Andris is visszament a saját ágyába, és néhány perc múlva már csak a halk szuszogást lehetett hallani.

Peti is boldogan hajtotta nyugovóra a fejét. Már nem félt a sötétben.

Kovács Dalma