Hatan estünk be az orvosi szobába, ugyanis mindenki ragaszkodott ahhoz a lányok közül, hogy elkísérjen, Reginának meg kötelessége volt, hogy velünk tartson, bár amennyire megismertem, egyébként is jött volna, mert tudni akarta, hogy mi van velem. A doktornő meglepetten nézett végig rajtunk, majd csak annyit kérdezett:

– Napszúrás?

A többiek egymás szavába vágva kezdték ismertetni az orbitális vágódásom történetét, ami elég szövevényes sztorivá vált, négy szólamban. A doktornő egy darabig kapkodta a fejét köztük, majd sóhajtva Regina felé fordult.

– Ki esett le, és honnan?

Regina leintette a kis kórust, majd értelmesen és három mondatban összefoglalta, hogy mi történt, és kivel, mert addig az sem derült ki. Az orvos felém fordult, és megkérdezte, hogy melyik lábam fáj. Lilla vállára nehezedve felé nyújtottam a meglehetősen lila és méretes bokámat. Miután alaposan és a sziszegésem hatására nagyon óvatosan megvizsgálta a fájó testrészemet, feltett még pár kérdést, majd elkezdte megírni a beutalót a röntgenre. Na, erről nem volt szó. Láthatta rajtam, hogy lesápadtam, mert kedvesen elmagyarázta, hogy bár szerinte csak egy ficam, de a biztonság kedvéért be kell mennem a kórházba röntgenre. Telefonált egyet, és hívott egy betegszállítót, én meg elkedvetlenedve ücsörögtem a széken, ahova leültetett. Lilla hangját hallottam, aki megkérdezte, hogy elkísérhet-e. Mivel felnőttnek muszáj velem lennie, így majd a betegszállítóktól függ, hogy hány kísérőt engednek.

A folyosóra is ketten segítettek ki, és két oldalról mellém ültek. Enikő és az ikrek még tébláboltak egy darabig, majd az unszolásomra végre elindultak ebédelni, mert ebédidő volt. Lillát is küldtem, de nem volt hajlandó mozdulni mellőlem. Enikő annyi időre visszatért, hogy hozzon egy kis csempészett szendvicset, de addigra nekiálltunk a csokis sós mogyorónak meg Enikő német keresztrejtvényének is, bár egyikünk sem tanult németül. Reginának, aki szintén ott maradt, mert mindenképp ő akart elkísérni a kórházba, voltak halvány emlékei általános iskolás korából, amikor járt németszakkörre negyedikben, de azzal sem jutottunk túl messzire. Maradtunk inkább a sudokunál, az legalább nyelvfüggetlen, aztán unalmunkban a gyerekeknek szánt feladatokat is megcsináltuk. Próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire fáj a lábam, és arra sem, hogy lehet, hogy még ma haza kell mennem. Mert pár napja még nem gondoltam volna, de eszem ágában sincs hazamenni.Lejegyezte: L. Molnár Edit