Teljesen más hangulatban értem fel az Enikővel közös szobánkba, mint egy nappal korábban. Nemhogy most nem akartam hazamenni, de igazából öt nap múlva sem, és hirtelen nagyon kevésnek éreztem a hátralévő időt.

Enikő az ikrekkel közös fürdőnk irányából bukkant elő, és vidáman mért végig.

– Mi újság? – kérdezte, mintha nem pár perccel korábban váltunk volna el.

– Semmi – vontam meg a vállam, de a vigyorgást én sem tudtam abbahagyni. Enikő nem felelt, csak bólintott egyet, aztán az ágyához ment, majd elhelyezkedett rajta.

– Nem baj, ha lekapcsolom a lámpát? – nyúlt a fejénél lévő kis éjjeli lámpa felé, amely addig halványan bevilágította a helyiséget.

– Nem, persze – szabadkoztam, és a pizsamámat felkapva elindultam a fürdőszoba felé. Mire végeztem, Enikő már békésen szuszogott. Igyekeztem minél halkabban eljutni az ágyamig, és lefeküdve még gyorsan elküldtem pár üzenetet, amelyekkel lemaradásban voltam. Úgy éreztem, egy cseppet sem vagyok álmos, és bármeddig ébren tudnék maradni. Miközben írtam Lillának és anyuéknak is, folyton Lacin járt az eszem, bármennyire is igyekeztem másfelé koncentrálni. Aztán egyszer csak az említett fiú belépett a szobánkba, overallban, szánkóval, és megkérdezte, hogy vele tartanék-e, mert hóemberépítő-rekordkísérletre készül, miszerint ő fogja megépíteni a világ első ananászorrú hóemberét. Ez teljesen logikusnak tűnt, ugyanis általában nem használnak ananászt hóemberek esetében, így azonnal igent mondtam a felkérésre. Így indultunk el kettesben Lacival a világhírnév felé. Már majdnem kiértünk a kapun, amikor megjelent Lilla, akinek nagyon örültem, de aztán kiderült, hogy azért jött, mert ő még mindig szerelmes Laciba, és a kapu előtt várja a ló, amellyel ellovagolhatnak a naplementébe, de ne aggódjak, hóembert még mindig építhetek. Hiába mondtam, hogy egyedül semmi kedvem hozzá, Lilla és Laci erősködtek, hogy csináljam csak, majd meglátom, milyen jól fogok szórakozni. – Nem akarok jól szórakozni – ismételgettem először csak halkan, aztán már ordítva.

– Oké – nyugtatgatott egy hang –, ha nem, hát nem. De azért én a helyedben ezt átgondolnám – mondta Enikő, mikor végre kinyitottam a szemem.

Akkor induljon a harmadik nap a táborban!

Lejegyezte: L. Molnár Edit