Miután apa elment, visszamentem a szobámba, mert még mindig korán volt, és még nem kezdődtek a programok. Hanyatt dobtam magam az ágyon, és nyomkodni kezdtem a telefonomat. Mivel wifi csak a közös helyiségekben van, így spórolnom kell a mobilnettel, hogy kitartson egy hétig. Fogalmam sincs, mit fogok itt Lilla nélkül csinálni. Főleg így, hogy valószínűleg egyedül leszek egy szobában. Ha nem a hányós lány leszek, akkor a magányos. Már nem is tudom, melyik a cikibb.

Eddig jutottam a gondolatmenetben, mikor valaki krákogni kezdett az ajtóban. Mikor felpillantottam, a magas, barna hajú lány elmosolyodott, és lépett felém egyet.

 – Szia – nyújtotta üdvözlésre a kezét –, Gréta vagyok.

Én is bemutatkoztam, és már épp megkönnyebbültem volna, hogy nem csak én vagyok itt ennyire egyedül, amikor az új ismerősöm hirtelen duplikálódott, és már két teljesen egyforma lány állt előttem vigyorogva.

– Gitta – nyújtotta felém a tökéletesen ugyanolyan lány a tökéletesen ugyanolyan kezét. Szóval a szomszéd szobában egy ikerpár lakik, én meg maradok továbbra is lúzer. Jól indul ez is.

Az ikrek zavartalanul besétáltak, és letelepedtek a velem szemben lévő ágyra. Ők is annyi idősek, mint én, Pécsről érkeztek, és harmadszor jönnek ide, mert szerintük ez a világ legjobb tábora. Főleg, ha tánctáborról van szó. Bár Gittát a fotóstábor is érdekli, Gréta pedig imád főzni, így fűzik a szüleiket, hogy augusztusban visszajöhessenek még egy hétre.

Annak, hogy ők is táncosok, nagyon megörültem. Talán mégsem kell annyira elveszetten kóvályognom, hanem csapódhatok hozzájuk. Talán megengedik, kedvesnek tűnnek. Beszélgetni kezdtünk a táncról, kinek milyen tapasztalata, gyakorlata van. Gréta balettozik, Gitta pedig modern táncol. Én mindkettőt, így tényleg volt közös témánk.

Már nem is sajnáltam magam annyira, így észre sem vettem, hogy ismét áll valaki az ajtóban. Egy nagyon kicsi és nagyon vékony lány lépett be, egy óriási és pont olyan bőrönddel, amit én nem akartam magammal hozni. Rövidlátóan nézegetett körbe, majd megállapodott a tekintete rajtam.

– Enikő vagyok – mutatkozott be, én meg magamban tippelgetni kezdtem, hogy melyik táborba jöhetett. Minden megfordult a fejemben, csak az nem, hogy ő is táncos. Pedig ez volt a következő mondata.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 10. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit