Néztem, ahogy határozott mozdulatokkal ráhúzza a kiválasztott ruhát a babára. Közben befutottak az ikrek, és hatalmas szemekkel nézve tették fel a kérdést, hogy mégis mi a fenét csinálunk mi a babasarokban.

– Játszunk – válaszoltuk a lehető legtermészetesebb hangon Enikővel. A kislány mellettünk óvatosan elmosolyodott, de nem pillantott fel.

– Aha – állapította meg Gitta –, és ki a barátotok?

– Még be sem mutatkoztunk – kaptam észbe. – Emma vagyok – mosolyogtam a hét év körüli csöppségre.

– Én meg Rebeka – mondta, és felém nyújtotta a kezét.

– Először vagy itt? – kérdeztem, miközben óvatosan megráztam a pracliját. Jól saccoltam, hogy öcsém korabeli lehet.

– Én igen. És te? – nézett rám kihívóan. Nem egy elveszett kölyök, az biztos. Ebben is az öcsémre hasonlít.

– Én is – ismertem be.

– Ne aggódj – kezdett nyugtatni –, nincs mitől félned. A bátyám már sokszor járt itt, szerinte nagyon jó hely. Azért engedtek el anyuék is, mert ő vigyáz rám – jött bele egyre jobban a beszédbe.

– És most hol van? – néztem körbe, mert annyira nem éreztem azt a nagy vigyázást.

– Ja, azt nem tudom – vont vállat Rebeka. – Rám nem kell vigyázni. Csak azért kell ezt mondani, hogy anyuék ne aggódjanak. – Elnevettem magam, mire kaptam válaszul egy meglehetősen szigorú pillantást. Ebben a pillanatban valaki megállt mögöttem. A babákra árnyék vetült, a lányok pedig felnéztek. Enikő arcán vidám mosoly terült szét. – Hát te? – nevetett fel a mögöttem állóra. Na jó, ez kezd nevetséges lenni. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, ki miatt borult rám árnyék.

– Jöttem megkeresni a húgomat – hallottam a hangot, de még mindig nem fordultam meg. Naná, a húga. Mert ötszáz ember között hogyan is történhetne ez másként?

– Jössz? – nyújtott felé egy fiúbabát Rebeka, Laci pedig elfogadta, és leült kettőnk közé.

– Öltöztessem fel? – majd meg sem várva a választ, folytatta. – Tudom, tudom, ne lilába. – Majd váratlanul felém fordult, és halkan odasúgta: – Utálja a lilát. – Én meg elkaptam a pillantásom, mint egy idióta, és megint rám tört az émelygés. Na jó, azt hiszem, ideje lenne megkeresnem az orvosi szobát. Talán ugyanaz a bajom, mint Lillának.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 19. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit