Mondjuk, az autóig nem jutottam el a kreációmmal, mert már a lépcsőházban potyogtatni kezdtem a táskám tartalmát, mint Jancsi és Juliska a kenyérmorzsákat. A visszatalálásban azonban ez nem segített, egyrészt mert enélkül is feltalálok a másodikra, másrészt meg mert anya jött mögöttem, és eleinte csak értetlenül, majd egyre idegesebben emelgette fel a földről a bal cipőmet, egy pár zoknit, a diákigazolványomat meg az öcsém műanyag cápáját, aminek egyébként semmi keresnivalója nem volt a holmim között.

Mire leértünk a ház elé, kiderült a szakadás, de sem kiabálni nem lehetett túl hangosan a korai időpont miatt, sem visszamenni, mert ahhoz meg túl későinek bizonyult az időpont. Anya a lelkemre kötötte, hogy valahonnan szerezzek tűt és cérnát – amit én nem raktam el hosszas unszolásra sem –, és még ma varrjam meg a táskát, amennyire tudom. Persze. Megvarrom.

Aztán, mivel nem indult a kocsi, hirtelen kisebb bajunk is nagyobb lett annál, hogy szakadt cuccal megyek-e, vagy sem. Az is kérdésessé vált, hogy megyek-e egyáltalán. Míg apa szentségelt meg indítózott felváltva, addig anya döbbenten állt, öcsi az ablakból integetett nagy vidáman, én meg dobtam egy üzenetet Lillának, hogy vacak ez így nélküle, és gyógyuljon meg minél hamarabb. Mondjuk, az a helyzeten már nem változtat, de akkor is. Szóval a kocsi nem indult, apa rájött az égve felejtett lámpára és a lemerült akkumulátorra. Már csak egy bikakábelre volt szükségünk, és egy jótét lélekre, aki hajnali hatkor lesz olyan kedves, és segít nekünk. Sem jótét lélek, sem egyéb nem járt a környéken, így egyre jobban érdekelt, hogy miként fogjuk megoldani a helyzetet.

Apa szentségelt tovább, az öcsém integetett, anya meg elszaladt szomszédokat ébresztgetni, hátha valaki nem nyeli le keresztbe, hanem megszán minket. Ez végül Szilvia lett, a manikűrös a földszintről, akivel még életünkben nem beszéltünk két szónál többet, mégis minden kérdés nélkül jött segíteni. Az autó beindult, én meg két gyors puszit nyomva anya arcára már pattantam is be apa mellé. Szóval elindultunk.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 5. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit