Hajnali egyig bámultam a plafon halvány derengését, és azon filozofálgattam, hogy milyen lesz Lilla nélkül egy hétig. Lilla a barátnőm, hároméves korunk óta elválaszthatatlanok vagyunk. Itt laktak a szomszéd lakásban négy évvel ezelőttig, amikor átköltöztek a város másik végébe. Azóta nem töltjük együtt az időnk száz százalékát, csak kilencvenet. Osztálytársak vagyunk, és táncolni is együtt járunk, sokszor nyaralni is jön velünk, vagy megyek én az ő családjával. Nagyon szeretem, ha mellettem van, mert sokkal határozottabb, mint én, így csak át kell engednem neki a szót, ő meg odaáll bárki elé, ha kell.

Kicsit para ez így nélküle, azt hiszem, még soha nem voltam egyedül sehol. Meg a tánc miatt is kiakaszt, mert nagyon összeszokott páros vagyunk. Van több koreográfiánk meg együtt kitalált mozdulataink, és egy zenei válogatást is összeraktunk a közös mozgáshoz. Erre megbetegszik! Annyira igazságtalannak érzem, hogy pont most. Ő beszélt rá a táborra, magamtól eszembe nem jutott volna, hogy Kecskemétre menjek.

Mikor duzzogva befordultam a fal felé, már fél kettő elmúlt, azaz már csak négy óra, és megszólal az idegesítő madárcsicsergés a telefonomon. Amit pont azért állítottam be, mert annyira idegesít, hogy biztos felébredek rá.

Majdnem így is lett. Fél hat után tíz perccel arra ébredtem, hogy anya az egyik kezével a madarakat próbálja agyoncsapni a telefonomban, a másik kezével pedig engem rázogat egyre türelmetlenebbül. Nagy nehezen kinyitottam a csipától összeragadt szemeimet, és lecsaptam én a csipogást szülőanyámat megelőzve. Miután meggyőződött róla, hogy ébren vagyok, visszairányította az őrülten ugráló tesómat – aki mellesleg simán aludhatott volna tovább – a saját ágya felé, és közben szórta felém a korábban kifelejtett intelmeit. Mit és mit ne, hogyan, mikor, mettől meddig, hányszor, kivel és kivel ne. Azt hiszem, végiggondolni sincs kedvem. Inkább induljunk!

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 3. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit