Hajnalban kell kelni, ami elég vacak, de apa csak korán tud elvinni Kecskemétre. Mehetnék vonattal is, de a szüleim már a gondolattól is hideglelést meg középsúlyos ekcémát kapnak, hogy egyedül vonatozok. Próbáltam elmagyarázni, hogy nem lennék egyedül, mert minimum a vonatvezető és a kalauz ott lenne, sőt meg merem kockáztatni, hogy utasok is ülnének a járaton, de úgy tettek, mintha nem hallanának. Megszoktam. Ha olyan dologról van szó, amiben ők akarnak dönteni helyettem, hirtelen megszűnök beszélő és gondolkodó lény lenni, visszavedlek ötévessé, és fogni akarják a kezemet. Holott máskor nem győzik ismételgetni, hogy használjam az eszemet. Érzek némi ellentmondást a dologban, de hiába is mondanám, úgysem lenne értelme. Lásd fent.

Vissza az alváshoz, illetve a nem alváshoz. Az öcsémnek kilenckor van takarodója, amit mellesleg ő a takarózójának nevez, és nem érti, hogy miért hívjuk nyáron is így, mikor nincs szükség takaróra. Szóval kilenckor menne ágyba, de kilenckor még éhes meg szomjas, nem volt mese, nem volt elég mese, nem volt jó a mese, fél, még jobban fél, sötét van, vagy éppen túl világos, eszébe jut valami, szeretne még egy mesét, majd pisilnie kell. Ha tíznél előbb elalszik, anya hozza a lázmérőt.

Most este, még tízkor is kétpercenként ült fel az ágyán, és folyamatosan engem kérdezgetett. Miért megyek és hova megyek? Századszorra is elmondtam, ezredszerre is megmutattam a térképen. Ki lesz ott, és hányan lesznek? Passz és passz. Fogok-e félni, és ő fog-e nélkülem? Nem és igen. Ez utóbbit persze bölcsen elhallgattam, mert akkor még most is ott ülnék az ágya mellett a padlón, és izomból próbálnám visszanyomni fekvő helyzetbe. Helyette próbáltam megnyugtatni, így tizenegy előtt egy kicsivel már szabadultam is.

Akkor következtek a szüleim intelmei és aggodalmai. Vigyázzak magamra, jelentkezzek, ne csináljak semmit, amit ők nem tennének. Ismét okosan döntöttem, nem kérdeztem vissza, hogy mire gondolnak, így bő fél óra fejtágítás után végre ágyba kerültem. Még van öt és fél órám aludni. Ha jól számolom, ez arra biztos nem elég, hogy kipihenjem magam.

Ez az írás az „Emma naplója” sorozat 2. része.

Lejegyezte: L. Molnár Edit