2348 van. Egy hatalmas üveggömbben élek.
Nem csak én, az egész emberiség, vagyis az, ami maradt belőle. Az iskolában azt tanultuk, hogy egy ismeretlen életforma ránk dobott valamit, ami teljes pusztulást garantált, de páran életben maradtak, és úgy tűnik, nem volt garancia. Egy hatalmas üvegburát építettek, hogy életben maradjanak, és kolóniát alapítottak. Néha kivágyódom ebből a terráriumból, párszor el is mondtam a szüleimnek, de mindig azt kaptam válasznak, hogy csak egy véget nem érő sivatag – vagy nem akarom tudni, mi – van odakint, és jobb nekem itt bent. Úgy beszélnek arról a világról, mintha jártak volna ott, pedig ők már itt születtek bent. Végül is nem olyan rossz, hatalmas erdő vesz minket körül, van egy folyónk, tavaink, olyan, mintha egy tisztáson épült volna egy nagyobb város, ha felnézel, akkor veszed csak észre, hogy hatalmas atombiztos üveglapok szűrik meg a napfényt. A kicsiknek mindig azt mondták, hogy ne nézzenek fel, mert a naptól kiéghet a szemük. Hülyeség. Csak nem akarják a kínos beszélgetést, hogy miért lakunk így. Ez pont ugyanolyan, mint az erdőben sétálni tilos táblák, semmi értelmük, mindenki tudja, hogy ha 20 méternél beljebb mész, lefejeled az üveget. A barátaimmal folyton az üveget kémleltük, hátha látunk valamit vagy valakit, kisebbként még kis üzeneteket is hagytunk nekik. Mostanra csak azért megyünk arra, hogy ne kerüljünk senki szeme elé, ez az egyetlen hátránya, nincs magánéleted.
Ma is ki akartunk menni az üveghez, de mindenki visszamondta, ezért egyedül elmélkedtem. Ahogy közelebb értem, földbe gyökerezett a lábam, szerintem levegőt sem vettem egy jó ideig, először nem hittem el, hogy egyszer végre megmutathatom mindenkinek, mennyire igazam volt, aztán a legszörnyűbb kis mondat jutott az eszembe. Mi van, ha… Mi van, ha meg akarnak támadni bennünket? Mi van, ha kimaradtak páran? Mi van, ha mégis volt garancia? Újratámadnak? Arra jutottam, hogy hagyok egy kis üzenetet neki. Egy kis jegyzettömböt meg egy tollat halásztam ki az egyik fa lombjából, már nem is tudom, mióta volt ott. „Gyere vissza, amikor kiégnek a fények.” Ahogy kiragasztottam, elrohantam, nem értettem, miért szaladtam el. Találkozni akartam vele, és el fog jönni, de hazaérve rájöttem, túl kicsi volt az a kéz. Túlságosan.
Éjfél múlt, és már a fán gubbasztottam, amit még délelőtt kiszemeltem. Azt gondoltam, onnan biztonságosan nézhetem, és ha nem tetszik, amit látok, egyszerűen nem bújok elő. Rossz ötlet volt, gyors, ritmustalan dörömbölésre ébredtem, lefelé akartam nézni, de csak a füvet láttam. Elaludtam és leestem. A fejem lüktetése egyre hangosabb lett, és volt egy olyan érzésem, hogy ennyire szabálytalan nem lehet. Felnéztem, és egy kisfiút láttam kint. Ő dörömbölt az üvegen, kintről. A sivatagból, ahol nincs semmi, és nem létezik semmilyen élőlény. Igazam volt. Feltérdeltem, és egyforma magas lettem a fiúval, akkor vettem csak észre rajta, hogy a pupillái sokkal nagyobbak, mint amit valaha is láttam, és valamiért még mindig rossz érzésem volt, a fülei is nagyobbnak és hegyesebbnek tűntek, de egyértelműen emberinek. Lassan a remegő kezeimet az üveglapra raktam, a kisgyerek pontosan lekövette a mozgásomat, és most éreztem először, hogy tényleg csak egy pár centiméter választ el a világtól, amit nem ismerek.
Köszöntem, és könny szökött a szemembe. Nem is vettem észre, hogy elmosolyodott, azt sem, hogy én is. Az egész estét ott töltöttem vele, és az üvegre írva kommunikált velem. Megtudtam, hogy az egész családja a közelben lakik. Reggel elköszöntem, és rohantam a város közepéhez, ahol az öregek mindig megvitatták, mit is kezdjünk magunkkal. Mindent elmondtam, hogy kicsoda, és hogy találtam rá, azt mondták, megbeszélik, de éreztem, hogy nem fognak semmit sem csinálni, nekem kell intézkednem. Este hagytam egy üzenetet, hogy beengedjük őket. Eljöttek szülők, nagyszülők, az anyuka egy kisbabát is fogott. Van egy föld alatti kijárat, amit jobban védenek mindennél, de a barátaimat legalább meg tudtam győzni, hogy nem hagyhatjuk őket kint. Elterelték a figyelmüket, azt mondták, egy kis zűrzavarral. Felgyújtottak egy házat! „Kis” bajba fogunk miatta kerülni. Csapóajtón ereszkedtem le egy kis alagútba, négykézláb mentem egy darabig, és egy számzárba futottam bele, de nem működött. Simán kinyitottam a kifelé vezető ajtót. A kisfiú egyből leugrott, és megölelt. A fülemhez hajolt, és azt súgta, hogy köszöni. Az egész családot lesegítettem, a házunk teraszán megágyaztam nekik.
Másnap bementem a városközpontba, és elújságoltam, mit csináltam, nem kellett volna. Az őrzők lerohanták a házat, és elfogták őket, gondolom, kihallgatásra vitték mindannyiukat. Azóta se láttam őket; engem is kihallgattak, az öregek arra jutottak, hogy most már bent maradhatnak, és senkinek nem fog baja esni. Ez sem sikerült teljesen úgy, ahogy gondoltuk. Egy hétre rá mindenki megbetegedett, az emberiség maradékát egy járvány fogja elvinni. Az én hibámból. Lassan mindenki ágynak esik, és semmit sem tudok csinálni. Én voltam az első, aki megbetegedett.
Még mindig 2348 van, és egy üveggömbben éltem.
Mihócza Viktória
