– Ez én vagyok.

Ennyit tudtam csak kinyögni végül, miután alaposan végignéztem a rólam készült portrésorozatot. Laci csak mosolyogva vállat vont, és magához húzott a kezemnél fogva. Az idilli pillanatot Beni törte meg, aki fényekről és beállításokról kezdett beszélni, ami a kiállításhoz valóban passzolt, a hangulatomhoz viszont nem annyira. Lilla azonnal vette a lapot, és miközben rám kacsintott, belekarolt Benibe, és kérdezett tőle valamit az egyik képről, ami elég volt ahhoz, hogy Beni más témát és más hallgatóságot találjon magának.

Bármennyire is vágytam pár percre, amikor merengve nézünk egymás szemébe, menni kellett, mert kezdődött a színdarab a színésztáborosok előadásában. Egyik helyről a másikra bicegve a lábam újra sajogni kezdett, így nagy megkönnyebbülés volt, hogy leülhettem egy kicsit. Aztán elkezdődött a színdarab, valami abszurd látomás, ami Van Gogh fejében tett utazás volt, én meg csak bámultam, hogy velem egykorú fiúk és lányok miket tudnak kifejezni pusztán a tekintetükkel és a mozdulataikkal. És igen, volt benne serpenyő, bár azt nem tudom biztosan állítani, hogy az elveszett és megkerült, vagy egy pót konyhai eszköz kapott-e jelentős szerepet a darabban. Az előadás után Rebeka keresésére indultunk, mert természetesen nem hagyhattuk ki annak a megtekintését sem, hogy ő min dolgozott egy héten keresztül.

A kézművesek kiállítása nem messze a fotósokétól kapott helyet, így láttam, hogy pár ember épp a rólam készült képek előtt áll. De nem tudtam ezen sokáig morfondírozni, mert Rebeka egy gyöngyökből fűzött karkötőt nyújtott felém.

– Ezt neked csináltam – mondta a tőle megszokott komoly hangon. – Még akkor, amikor azt hittem, a tábor után már nem találkozunk többet. Erre a mondatra kivételesen Laci pirult el. – Minden színből raktam bele, kivéve – a mondatot már együtt fejeztük be – a lilát.

Rebeka elégedetten bólintott, én meg a csuklómra húztam a karkötőt.

– Köszönöm – mosolyogtam a kislányra.

A kukták felé menet egy pár percre megtorpantunk a játéktáborosok előtt, és figyeltük egy darabig az általuk kitalált és megvalósított játékkal zajló partit. Viccesnek tűnt, mert állandóan változtak a szabályok, és mindig az utolsó helyen álló alakíthatott rajtuk annak reményében, hogy jobb pozícióba kerül.

Citromtorta egyébként idén nem volt, vagy elfogyott, mire odaértünk, de engem maximálisan kárpótoltak a sós karamellás brownie-val.

Lejegyezte: L. Molnár Edit