– Aggódtam, hogy mi lesz, ha megjön Lilla – szólaltam meg egy kis idő elteltével.

Látszott Enikőn, hogy ez neki magas. Ha jobban belegondolok, utólag nekem is az. Úgyhogy elmeséltem az elejétől kezdve, lovastul, nagy szerelmestül, esküvőstül együtt. Enikő egy darabig figyelmesen hallgatott, majd megjegyezte:

– Szerintem túl sokat agyalsz olyan dolgokon, amiken nem kéne.

Be kellett vallanom magamnak, hogy igaza lehet.

– Elmondom, hogy én hogyan láttam – folytatta. – Eljöttél egyedül egy táborba, amitől eleve görcs volt a gyomrodban – kezdte a nagyon is pontos jellemzést. – Aztán találkoztál egy fiúval, akivel első pillanatban elindult valami – sorolta tovább. – Majd ezen kezdtél görcsölni, ki tudja, miért. Ennél tisztább helyzet ritkán van – nézett rám.

Én meg vonogattam a vállam, de közben akaratlanul is elnevettem magam.

– Oké, igazad van – tártam szét a kezeimet. – És most mit csináljak?

– Szerintem ne gondolkodj ennyit a semmin. Csak élvezd – kaptam meg a végső jótanácsot. – Most pedig induljunk, ha nem akarsz lemaradni a meccsről!

Odamentünk a pingpongozókhoz, és jeleztük, hogy ideje indulni.

A focipálya körül már elég sokan ültek, rengetegen voltak kíváncsiak a nagyobb táborozók és a kismókusok csatájára. Laci odaintegetett nekünk, majd beállt a kapuba, én meg csodálkoztam, hogy mennyi mindent nem tudok róla. A meccs jó hangulatban telt, és végig kiegyenlített volt, aztán a kismókusok az utolsó tíz percben átvették a vezetést, és egy ponttal nyertek. Laci jókedvűen ült le mellénk.

– Nem vagy csalódott? – kérdezte tőle Gitta. – Nem – mosolyodott el – a helyzet az, hogy utálok focizni.

– Akkor miért játszol? – faggatta ezúttal Gréta.

– Mert két éve véletlenül kiderült, hogy viszonylag jól védek. Azóta nem fogadják el a nemet.

Mivel az esti foci nagyon sokáig tartott, a programok véget értek, és már takarodóidő volt. A lányok szedelőzködtek, és elindultak a lánykollégium felé. Én is felálltam, és porolgatni kezdtem magamon a nadrágomat, mert nem akartam annyira sietni. Nem voltam vele egyedül. Laci megfogta a kezemet, és maga mellé húzott.

– Megyünk mi is – szólt oda a ránk pillantó Enikőnek –, csak nagyon kifáradtam, muszáj visszavennem a tempóból.

Amilyen lassan csak lehetett, olyan lassan andalogtunk vissza a kollégiumig. A kapuban megálltunk, felém fordult, majd egy hang nem messze tőlünk figyelmeztetett, hogy ideje lefeküdni.

Hát akkor jó éjszakát!

Lejegyezte: L. Molnár Edit