Free hugs és zene
Táborarc

Ölelés, tánc, jó fej mókusok, élvezetes angoltanulás – ilyen is lehet egy nyári tábor. A PEOPLE TEAM-et (PT-t) jellemezte egy 14 éves táborozó, Fruzsi.

„Egyszer jártam a PT-ben. A legmeglepőbb számomra talán a táboroztatók, mókusok türelme és kedvessége volt. Minden tiszteletem az övék, manapság nagyon ritka, hogy valaki ekkora odaadással próbál eleget tenni mások kényelmének, szórakozásának, mint ahogy ők igyekeztek a kedvünkben járni.

Az első napon, amikor megérkeztünk az egyik barátnőmmel, teljesen elveszettnek éreztük magunkat, hiszen sosem voltunk még a PT-ben. Két percen belül megjelent két srác (mint kiderült, mókusok voltak), akik segítettek, merre menjünk, mit kell csinálnunk, ezután az egyikük felvonszolta a nagy és nehéz bőröndömet a hetedikre. Utólag is örök hála neki; azt hiszem, én nehezen boldogultam volna vele. Baromi kedvesek voltak, és ezzel már az első órában kialakult a véleményem a mókusokról.

Első este az egyik mókuslány bejött ellenőrizni, hogy minden rendben, bent vagyunk-e a szobánkban. Utána ahelyett, hogy rögtön kiment volna, hogy minél hamarabb végezzen a szobaellenőrzésekkel, megkérdezte, hogy minden oké-e, jól érezzük-e magunkat, tetszik-e a hely. Esküszöm, meghatódtam a kedvességétől. Utána minden este beszéltünk vele pár szót, mikor bejött ellenőrizni minket. A csapatvezetőinknek is minden tiszteletem, amiért ilyen kedvesek és türelmesek voltak velünk. Külön köszönet Szilvinek, aki mindig segítőkész és aranyos volt velünk.

Amikor a PT-ben voltam, az angoltábort választottam. A szekció koncepciója eleve zseniális, hiszen (szerintem nemcsak én vagyok ezen a véleményen, hanem sok más korombeli is) százszor egyszerűbb beszélgetve, jól szórakozva tanulni, mint az iskolában magolni. Én a beszédkészség fejlesztése céljából jelentkeztem ide, mivel hiába értettem már viszonylag jól angolul, minden alkalommal, amikor meg kellett szólalnom, egyszerűen teljesen lefagytam. Ebben a tábor egy hete alatt többet fejlődtem, mint egy év alatt az iskolában, ami, valljuk be, azért jelentős különbség. Az angoltábor ötlete önmagában is dicséretre méltó, de a szekció népszerűsége és sikere elsősorban szerintem mégis az angoltanároknak köszönhető. Ők azok az emberek, akik miatt ennyire sokan imádják az angoltábort. Ilyen tanárokra lenne szükség az iskolákban: pozitívak, motiválóak, türelmesek, végtelenül kedvesek, és százszázalékosan partnerként kezelnek bennünket. Nem szégyen rontani, teljesen mindegy, milyen szinten vagy, itt mindenki egyenlő. Tényleg a világ minden tiszteletét kiérdemlik (ugyanúgy, mint a mókusok is természetesen). Innen is még egyszer köszönöm a tanáromnak, Alinak; az alatt az egy hét alatt borzasztóan sokat fejlődtem.

Az angoltanárokkal többször is beszélgettem, és azt kell mondjam, náluk pozitívabb, nyitottabb, kedvesebb embert keveset ismerek. Egy idő után annyira evidens volt, hogy rögtön angolul szólok hozzájuk, mintha csak magyarul beszélnék. A tábor utolsó előtti napjára pedig már annyira komfortosan éreztem magam az angol beszéddel, hogy az egyik programot konkrétan szinkronfordítottam az angoltanáromnak (aki szegény nem sokat értett belőle). Természetesen leszűkítettem a lényegre a mondandómat, de nálam már az is haladásnak számított, hogy egyáltalán meg mertem szólalni angolul.

Őszintén szólva én nem igazán változtatnék semmi jelentőset a PT-n. Ez a tábor úgy jó, ahogy van. Ha mindenképp mondanom kellene valamit, akkor talán még több tábortáncot javasolnék, vagy egy konditermet. Esetleg mehetnénk egyszer-kétszer táboron kívüli programra is kis csoportokban, mondjuk, várost nézni, ha ez megoldható; de gondolom, korábban a koronavírus miatt is maradtunk mindig a tábor területén belül.

A szállás szerintem teljesen rendben volt; én rosszabbra számítottam. Egyedül a fürdőszoba volt picit lerobbantabb állapotban, de egy táborhoz képest szerintem még az is elég okénak bizonyult. Első nap, amikor megérkeztünk, a WC-ben le volt törve az ülőke, de egy-két nap múlva valahogy megoldották, és visszakerült a helyére, szóval nem lett belőle probléma. Az egyetlen kellemetlenség az volt, hogy rendszeresen felébredtem hajnali hat körül arra, hogy kisebb gyerekek visítoztak, játszottak az ablakunk alatt. De végül is egy táborhoz ez is hozzátartozik, szóval egy szavam sem lehet.

A tábor környezete gyönyörű, az épületek igényesek. Az egyetlen negatívum talán az volt, hogy az étkezőt szerintem jóval kevesebb emberre tervezték, mint ahányan voltunk, de végül mindig elfértünk szerencsére.

A reggeli péksütik finomak, de javasolnék valami egészségesebb opciót is melléjük, mert tavaly például nem igazán voltak szendvicsek, és (nekem, aki nincs annyira hozzászokva a péksütikhez) pár nap után már kicsit hiányoztak. De persze ez csak apró észrevétel, nem nagy probléma. Az ebéd általában egész jó volt, nem olyan, mint az iskolai menza. A kedvencem a pizza és a gírosz volt.

Nehéz megfogalmazni, miben változtam, de talán könnyebben találom fel magam számomra ismeretlen, idegen emberek között. A PT megtanított, hogy nem kell megijedni az új közösségektől; nagyon hamar hozzá lehet szokni a dologhoz, és rövid időn belül már nem is lesznek idegenek, hiszen megismerem őket. Sokkal önállóbb lettem, de természetesen azért pár napon belül már hiányozni kezdett a családom.

Leginkább az angoltudásom – azon belül is a beszédkészségem – fejlődött. Az iskolában, külföldön, nyelvvizsgán is hasznát vehetem ennek. És persze, ha nem csak tárgyi tudásról van szó, az önállóságom is egyértelműen fejlődött – ez az élet minden terén jól jöhet majd.

Nem voltam még a PT-nél jobb táborban. A PT-ben bebizonyosodott, hogy még mindig találni kedves, nyitott embereket, hiába tűnik úgy néha, hogy mindenki csak magával van elfoglalva. Azt pedig egyenesen imádtam, hogy mindig, mindenhol zene szólt. Annyira feldobta a hangulatot! A tábortáncok és a tábori diszkó volt a legjobb – imádok táncolni.

Az egyik kedvenc vicces emlékem, amikor a jósdában előrevetítették nekem a szerelmi életemet a következő pár évben. Az kifejezetten érdekes volt. Remélem, legközelebb is lesz jóslás, mert kíváncsi vagyok, mennyit változott a jövőm.

Sok vicces sztorim van, de az egyik személyes kedvencem a következő: egyik este tizenegy után a lányok épületében megszólalt a tűzriasztó. A szobatársammal annyira megijedtünk, hogy ledobtuk a kezünkből a telefont az ágyra, és kirohantunk a folyosóra. Akkor nem igazán realizáltuk, de utólag jól szórakoztunk rajta, hogy képesek voltunk eldobni, miközben már eleve ott volt a kezünkben, és igazán magunkkal vihettük volna.

Egy csapatverseny alatt különböző számokra előadást kellett csinálnunk. Két másik lánnyal nekünk jutott a feladat, hogy sziréneket játsszunk a darabban. Ez kifejezetten zavarba ejtő volt, legalábbis nekem, aki utál szerepelni, és nem igazán tud azonosulni egy szirénnel, de végül megcsináltuk, szóval jól sült el a dolog.

A táborban volt egy külföldi kisfiú – hatéves lehetett –, aki egyszer a hangárban egy free hugs feliratú táblával álldogált; akkor odamentünk hozzá, és megöleltük. Egy-két nappal később a kisfiú emlékezett rám, és mikor beálltam a sorba ebédnél, előre akart engedni maga elé. Eszméletlenül kedves volt. Kérdezte, hogy tudok-e franciául, mondtam neki, hogy nem, de angolul többé-kevésbé igen. Amíg sorban álltunk, beszéltem vele pár szót. Tényleg nagyon aranyos gyerek volt.

Nem igazán féltettek a szüleim. Persze azért izgultak értem egy kicsit, de azt hiszem, csak azért, mert tizennégy éves létemre (az osztálykirándulásokat kivéve) még soha nem voltam ottalvós táborban ezelőtt. Azok alapján, amiket meséltem nekik, nagyon elégedettek voltak, és baromira örültek, hogy ennyire jól éreztem magam.”

Kapcsolódó
PEOPLE TEAM tábor

Tudod, mi az az árnyékolás?

Adéllal, a PEOPLE TEAM nyári táborának táboroztatójával beszélgettünk többek között PT-s szóhasználatról, kemény…
PEOPLE TEAM tábor

Amíg tudok, itt a helyem

Ismerd meg a PEOPLE TEAM nyári táborának táboroztatóit! Boldi mutatkozik be először, és…

Még több