Nagyjából három perce ültünk Lacival a fűben a csoki lenyelése után, és azt éreztem, hogy szeretném megállítani az időt, és bármeddig képes lennék itt ülni vele. Aztán egy másodperc múlva megcsípett a hatszázadik szúnyog is, mire a következő érzésem az volt, hogy húzzunk innen, de azonnal. Laci is hasonlóan gondolkodhatott, mert egyre hevesebben csapkodott maga körül, és közben már javasolta is, hogy keressünk valami rovarmentesebb helyet. Hát ennyit a romantikáról.

Laci felsegített a földről, és meglepetésemre egy kis tétovázás után el sem engedte a kezemet. Én meg próbáltam elfojtani a vigyoromat, és képzeletben beintettem az összes szúnyognak, mert mégsem tudták teljesen tönkretenni a hangulatot.

Kéz a kézben sétáltunk tovább, nekem őrülten vert a szívem, és csak arra tudtam gondolni, hogy ez mennyire jó. Hamarosan újra a táborozók között találtuk magunkat, és azon tűnődtünk, hogy megnézzük-e valamelyik esti programot. Nem jutottunk sokáig a beszélgetésben, mert hirtelen Gitta és Gréta ugrott a nyakunkba.

– Jöttök csillagokat nézni? – viháncoltak mindketten. Persze én is tudtam, hogy a ma esti egyik program a csillagászat lesz, bár a telefonomra pillantva megállapítottam, hogy addig még van bő egy óra.

– Minket már szétzabáltak így is a szúnyogok – húztam el a számat, mert addigra véresre vakartam a bal bokám fölött egy csípést, ami nem hagyott nyugodni egy pillanatra sem.

– Szúnyogriasztó – nézett rám értetlenül Gitta. Mi csak széttártuk a kezünket Lacival, mert azzal egyikünk sem készült. Gréta már kotorta is elő a zsebéből, mi meg miután bekentük magunkat, rábólintottunk a csillagászati programra. Nekem azért eszembe jutott, hogy így akár vissza is mehetnénk kettesben a korábbi helyünkre, de hangosan ezt nem mondtam ki. Aztán annyira nem bántam meg, mert Lacival kézen fogva a csillagles is jó mulatság, pláne, ha közben végig fogjuk egymás kezét, és én alig hallok valamit az előadásból a torkomban dobogó szívemtől és a fülemben zúgó vértől.

Lejegyezte: L. Molnár Edit